Enntrance

Amikor anno Budapestre kerültem eszeveszetten rajongtam a divatért. Ez a rajongás volt az, amely által megismertem Marcellát. Sok idő telt el azóta. Néhány dolog megváltozott, de van ami a megmaradt: a kisugàrzása. Egy céltudatos nő, akinek megjelenése és energiái is magával ragadòak. Jelenleg stílustanácsadással foglalkozik nők és férfiak számára egyaránt. Többek között weboldaláról és jövőbeni terveiről is mesélt.

Egy újabb remek beszélgetés, ami felhívta a figyelmemet ismételten arra, hogy mennyire csodás dolog is valòjában nőnek lenni. Fogadjátok szeretettel Marcellàval készített interjúmat, amire az imádnivalò SMÚZ kávézòban került sor. 

Enjoy! <3

Hosszú-hosszú ideje foglalkozom az öltözködéssel, a divattal, azzal, hogy milyen a nő, s ezen hármas közül a divat az egyetlen, ami már nem érdekel annyira – elég volt belőle egy időre.

A divathoz, öltözködéshez való kötődésem az Édesanyám révén alakult ki, majd később egy önálló, kisebb kereskedelmi tévécsatornánál futó divatműsorban manifesztálódott, amit egy, hazai viszonylatban az első között létrejövő divat weboldal követett, miközben dolgoztam stylistként és sminkesként is. A weboldal még megvan, csak éppen új ruhát készítünk neki, a stylist munkát felváltotta a személyes stílustanácsadás nőknek és férfiaknak, s szabadúszó píárosként a divat lett a szakterületem. Más területekről nem nagyon vállalok el feladatokat (kivétel ez alól a gasztronómia és a szépségápolás), hiszen ehhez értek a leginkább, és ezt szeretem csinálni. 

A mainstream divat egy idő után annyira és annyi féle módon fordult a szépség ellen, hogy már nem vonzott a reflektorfénye. Úgy éreztem, hogy nem támogatja a nőket (és a férfiakat sem), a női szépség kiemelése helyett önkényes és önös érdekek húzódnak - és ez még csak nem is a funkcionalitás volt, hanem valami erőszakos, makacs projekció.

Az uniformizálódás is olyan velejárója a divatnak, ami engem szintén nem mozgat meg. Kerestem egy olyan megfogalmazást, egy olyan esszenciát, ami értékálló és értékelendő, ami a klasszikus hagyományokat a mai világban is őrzi és kommunikálja – (részben) így kezdtem a stílussal foglalkozni. Azt mondom, hogy részben, mert azért nem egyértelmű, hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. Nagyon sok pozitív visszajelzést kapok a saját megjelenésemmel kapcsolatban, és sok olyat, amiben azt fogalmazzák meg mások, hogy mennyire inspirálóan hatok rájuk. Valahogy ezek így együtt formálódtak, és így jött létre a stiluskommunikáció.hu

A nagy álmom az, hogy sok mai, XXI. századi Audrey Hepburn nőjön fel - persze ehhez nyilván már több kell, mint az, hogy capri nadrágot veszek-e fel, vagy sem. Így kapcsolódik be a műveltség (egy okos és szép nő veszélyes, ezt régóta tudjuk), a nyitottság, a viselkedés és még megannyi apró részlet, amit persze átadni én nem tudok, de egy részét képviselem, egy másik részéről pedig beszélgetek a velem kapcsolatba kerülő nőkkel. A stílkomm oldalaimon irányt próbálok mutatni a stílusos, nőies/férfias öltözödés terén - igen interaktív beszélgetéseket folytatunk az olvasókkal. Egy fantasztikus közösség épül ott, olyan emberekkel, akikkel alapjaiban hasonló a területet érintő értékrendünk. Sokan írnak, kommentelnek, segítjük egymást tanácsokkal, segítenek nekem, ha valamit nem tudok eldönteni, figyelünk egymásra és mindannyian a szépet, a harmonikusat keressük. Érik már egy személyes találkozó létrejötte is, csak egyelőre annyi, de annyi munkám van, hogy nem férne bele – úgy meg nem szeretném lezavarni, hogy nem tudok szívvel-lélekkel velük lenni.

Szerintem ez egyrészről attitűd, másrészről belső igény. Nincs más választásom. (nevet) Olyan emberként, aki sokat volt/van színpadon, sokat szerepel mások előtt, azt tanultam meg, hogy arra az igényre reflektálok, mely tetszetős vizualitást vár, olyat, ami harmóniában van, hiszen ez megnyugtatja a szemlélődőt: olyan látványt ad neki, amin szívesen időzik el a szeme (értsd jól). Amikor események háziasszonyaként, sajtótájékoztatók moderátoraként kiállok az emberek elé, nem vihetem el a fókuszt azzal, hogy azon kell gondolkozniuk, mi nem jó ezen a csajon. Az összkép legyen rendben, és lehet figyelni arra, amit mondok, az a fontos.

(Hozzáteszem, én is járok tornacipőben és farmerben, néha baseball sapkában és kapucnis felsőben is, sőt, néha utazást teszek a bohém stílus megmosolyogtató világába is. Igaz, olyankor rám sem ismerni.) 

Pont ő. (Mosolyog.) Érdekes, amit mondasz, mert ezt többen mondták már – főleg akkor, amikor barna volt a hajam (hamarosan megint az lesz, magam sem tudom, hogy jött ez a szőkés fuvallat…). Én külsőre nem látok hasonlóságot, stílusra alapjaiban igen, de (belső) nőiességre, vagy inkább nőiségre inkább. Nem csak a stílusom klasszikus, de az az értékrend is, amit otthonról hozok. Lányiskolába jártam, elit osztályba, minden áldott nap más különórám volt (zongora, ének, balett, nyelvóra, tenisz, egyéb tánctípusok, stb.) és otthon is nagyon szigorú neveltetésben volt részem. Küldött haza óráról az iskolaigazgató azért, mert a sötétbarna hajamat befestettem feketére – csak úgy folytathattam az iskolát, ha visszafestetem az eredeti színre. (Nevet.)

Egyenruhába kellett járnunk, nem sminkelhettük magunkat, nem festhettük a körmünket még áttetsző körömerősítővel sem, kerülni kellett a feltűnő ruhadarabok viselését. Hatalmas rend volt az iskolában, ahol a viselkedésbeli minták is klasszikusak voltak. Egész nap egy ilyen közegben mozogtam, és amikor hazamentem, otthon is ez várt. Félreértés ne essék, ez nem panaszkodás, sőt! Már akkor is nagyon hálás voltam a szüleimnek, hogy ilyen neveltetést kapok, hogy rengeteg pénzt és energiát ölnek a taníttatásomba, hogy tűrik, amikor órákat gyakorolok a zongorán, hogy Anyukám hetente háromszor elvisz edzeni a balett terembe, és megtervezi a fellépőruháimat, vagy hagyják, hogy éjszaka sokáig tanuljak, hogy felkészülhessek a versenyeimre. Ezek értelemszerűen mind-mind nagyon erősen hozzátettek ahhoz, hogy olyanná váltam, amilyen vagyok. És az Édesanyám. Ő volt az, aki két éves koromban hagyta, hogy 3 (!) órát vacilláljak azon, hogy melyik ruhámat vegyem fel a szülinapomon. Komolyan vette ezt a kérdést ő is, és engedte, hogy én is komolyan vegyem. Ő volt az, aki a saját, varratott ruháiból készíttetett egy kicsinyített másolatot (pici eltéréssel) – nekem. Ő volt az, aki az összes táncvizsgám és fellépésem előtt lepróbálta velem a koreográfiát, hogy az minél bájosabb és nőiesebb legyen. Egyébként, ha valaki hasonlít Audrey Hepburn-re, az Ő.

Audrey Hepburn minden szempontból példakép lehet sokak számára, szerintem ezt nem kell magyaráznom, megtették már előttem rengetegen. Van egy idézete, amit nagyon kedvelek – “Ahogy idősödünk, felfedezzük, hogy két kezünk van - egy, hogy magunkon segítsünk, és egy azért, hogy másokon." Az egyik rossz tulajdonságom, hogy végtelenül érzékeny vagyok – valahogy így alakult(am). Ez például otthon, a Kedvesemtől türelmet igényel, odafigyelést, és tudom, hogy néha ez azért fárasztó. Másik oldalon viszont jó hozományai is vannak az érzékenységnek és mély empátiának: sokan szeretnek “fürdőzni” a szeretetben, az odafigyelésben, a segítségben és törődésben, főleg, ha ritkán van benne részük. 

Én abszolút annak vagyok a híve, hogy sminkeljék magukat a nők. Az alapozó csodákra képes, ha jó az árnyalata. Szinte makulátlan bőrt ad, egységessé teszi a bőrszínt, és ezáltal fiatalít! A szemünk az egyik legfontosabb “eszközünk” az arcon, érdemes kiemelni – helyesen. A szempillaspirál ma már nem lehet kérdés, s a rúzs sem ártott még senkinek – feltéve, ha jó volt az árnyalat. :)

Bár nem alapdarab, de amire minden nőnek oda kellene figyelnie, az a szemöldökének a formája és rendezettsége. Keretet ad az arcnak és vagy szép ívbe foglalja, vagy nevetség tárgyává teszi.

Húhaaa… most olyat mondok, amire szinte senki nem számít. :)
A természetesség híve vagyok – még nem gyakorlom minden területen, de igyekszem teljesen átállni. Hiába kapok rengeteg krémet is a cégektől, azok mennek a barátnőknek, vagy az olvasóimnak, mert én vagy fitokozmetikai termékeket használok, vagy teljesen természeteseket. Hajlakkot még használok, egyszerű, sima sampont is, de remélem, megtalálom majd egyszer mindennek a legtermészetesebb alternatíváját. De, amit mesélni akartam, az az, hogy mi az én szépségpraktikám. Az egyik a gondolat, vagy nevezzem inkább megint attitűdnek – az, ahogy a világhoz állsz, ahogy értelmezed és kezeled a téged ért hatásokat, az, amit gondolsz saját magadról. Ezek, a nap, nap után veled lévő gondolatok rajzolják a tekintetedet és árnyalják az arcodat, s talán ezt nevezzük kevésbé homályosan kisugárzásnak. Kisugárzás nélkül a szépség nem él. 

A másik szépségtrükköm az arctorna! Itthon talán még kevesen hallottak róla, de érdemes lesz figyelni arra, hogy a fiatalság és szépség megőrzésének van egy sokkal természetesebb és kíméletesebb módja, mint a ráncfelvarrás, vagy a botoxoltatás. Arctorna során belső izommunkával töltjük fel az arcot – rendszeres gyakorlásával tényleg (!) kisimulnak a ráncok, visszanyeri az arc az eredetihez legközelebb álló tónusát, eltűnik a toka, “felszívódnak” az orr-ajak barázdák, és kisimul a homlok. Terveim szerint olyan két, három hónap múlva már hozzám is lehet majd jönni arctorna tréningre Budapesten. Előre jelzem, hogy ez komoly, rendszeres munkát igényel. Hetente kétszer egy óra arctorna együtt megtanít arra, hogy milyen gyakorlatokkal építhető újra az arc. Jelen pillanatban nincs ennél természetesebb módja az arc rekonstrukciójának – 28 éves korban már illendő elkezdeni, de 55 évesen sem késő.

A sejtkommunikáció a harmadik terület, amiben még hiszek, de ez még nagyon gyerekcipőben jár, úgyhogy marad az agykontroll, és akkor most be is fejezem, mert ezek így leírva kicsit ködösek, de akit komolyabban érdekel, az úgyis megtalál és majd kérdez, és beszélgetünk. 

Ezt már többször meg akartam fogalmazni, és annak ellenére, hogy újságíró vagyok, még nem sikerült olyan formában, hogy azzal tökéletesen elégedett lettem volna.

Az biztos, hogy a szépség és a harmónia elválaszthatatlan egymástól, viszont az már érdekesebb, hogy kinek mit jelent a harmónia. Van, akinél csak a szimmetria hozhat harmóniát, más az aszimetrikusat is annak látja. Van, aki a szinte már tökéletességbe hajlót fogadja csak el szépnek, másnak a kis hibák felfedezése révén áll össze valami széppé. A női szépség számomra intellektus, kisugárzás és külső, harmonikus megjelenés összessége. (… és akkor még tuti, hogy nem teljes a definícióm.) 

Kókuszolaj. Mindenre jó. Arcra, hajra, körmökre, lábfejre, de akár az egész testre is. 

Mindig csodásak a körmeid, mivel tartod őket karban?

Ó, pedig szerintem másoknak még csodásabb, főleg, akik géllakkozzák. Én ezt sem tartom előnyösnek – legalábbis ha a körmök egészségi állapota felől közelítjük meg a kérdést. A VAGHEGGI lélegző körömlakkját használom legtöbbször, de ezen a téren még nem vagyok annyira tudatos, viszont elmesélem a körömfestési rutinomat. Vasárnap este kifestem őket. Kedden reggel, amíg az autóban várom, hogy a kapu kinyíljon, ráfestek a vasárnapi lakkra. Míg odaérek a találkozómra, megszárad a körmöm, és nem nyúlok bele semmibe. Ilyen minden reggelem, olyan szombatig. Akkor lemosom a 4-5 réteg lakkot, pihentetem a körmömet vasárnapig, sokat mosok kézzel és mosogatok (nevet), majd kezdődik minden elölről. Ehhez persze az kell, hogy határozott mozdulattal, megfelelő kézügyességgel bírjunk, különben a meggybordó körömlakk nagyon csúnya is tud lenni.

Az Art Deco bázisát, és a DM saját márkás kétfázisú sminklemosóját. Egyiknél sem találtam jobbat. Próbáltam már más márkájú bázisokat, de összeálltak, becsomósodtak – az Art Deco nekem majdnem egy évig elég, és nem szárad be. Szemlemosót is próbáltam párat, de ár-érték arányban a DM terméke lett a befutó.  

Leginkább akkor, ha nem pillanatnyi, erős hatásra törekszik. Ha agresszíven vagyunk jelen a hétköznapokban, abba a környezetünk is bele- és elfárad, meg mi is. Agresszív alatt most nem a viselkedést értem, hanem a look-ot. Ha minden nap kipakoljuk a mellünket, minit húzunk, hogy látszódjon a lábunk, átlátszó felsőt húzunk, hogy még a fehérneműnk is hozzánk tegyen, akkor ezek valójában éppen ellenkezőleg hatnak - elvesznek belőlünk. Annyira sok, finom kis játék fűszerezheti meg a megjelenésünket ezek nélkül is! Annyira finoman kúszhatunk be egy férfi figyelmébe úgy, hogy a nőiesség legszofisztikáltabb fegyvertárát vonultatjuk fel, szemben az atombombával. Ezt kellene elsajátítani, és akkor talán valamennyire hozzá tudnánk járulni ahhoz, hogy a nők újra a méltó helyükre kerüljenek a férfiak szemében. Manapság túl sok az aranyásó – ez pedig már szocializációs kérdés, de, mint ilyen, nagyon erősen (vissza)hat.

Közhely, közhely, de a kevesebb több. Ne féljünk attól, hogy ha nem vagyunk annyira feltűnő jelenségek, mint a másik nő, akkor minket majd észre sem vesznek. Az igazi (érték) átragyog mindenek felett – ebben bíznunk kell, s bíznunk magunkban. A múlt héten néztem meg a Cinderellát a moziban, és már akkor is az fogalmazódott meg bennem, hogy ezt felírnám receptre – nem csak kis hercegnőknek, de nagyoknak, sőt, hercegnéknek is.

Ha már a klasszikus megjelenés a téma, egy újabb idézet jutott eszembe, egy másik nagy kedvecem – ezt most nem tudom szó szerint idézni, de a lényege az, hogy a stílusos nőt nem akkor veszed észre, amikor érkezik, hanem akkor, amikor távozik, mert jelenléte természetes volt. Egy fantasztikus nőtől, Coco Chaneltől származik, és manapság azért lenne időszerű, mert egyre inkább feledésbe merül sajnos ez a fajta jelenlét. 

Bár dolgoztam évekig sminkesként is, ahogy már korábban mondtam, ez a kérdés annyira nem fog meg engem a hétköznapokban sem. Sokan nagyon szépen tudnak sminkelni – főleg az éjszakában. Professzionálisan kontúroznak, árnyékolnak, festenek szép szemöldök ívet, és makulátlan az ajkak íve is. Mindezek együtt már persze sokszor túlzóak - itt is igaz lenne, hogy a kevesebb több. Az a tapasztalatom, hogy a férfiak átlátnak a mázon – hány és hány olyan mondatot hallottam, amikor az alapozót, a műszempillát, vagy a rúzs színét rójják fel a férfiak – teszem hozzá, joggal. Ők ilyenkor nem a részletekben vesznek el, hogy a rúzs most fukszia színű volt, és nem illet a bordó körömlakkhoz, hanem azt érzik, hogy itt valami (nagyon) hamis.  

Egy új munkámnak köszönhetően meg kellett ismernem közelebbről is a pesti éjszakát, s nem mondok újat, ha azt mondom, felér egy tanulmánnyal. Számomra a legnevetségesebb az éjszakában az az “izzadtságszag”, ami ezeket a “gyönyörű” lányokat kíséri. Amikor egy szombat este felér egy Oscar díjátadóval, amikor mindent láttatva nyaktól lefelé, mindent álarc mögé bújtatva nyaktól felfelé azon görcsölnek, hogy valami történjen. Tudod, miért nem történik sokszor semmi? Mert a pesti éjszaka egy futószalag, sorozatgyártott modellekkel. Hiányzik belőle a természetesség, a báj, a spontaneitás, az őszinteség, és a jövő. Tisztelet a kivételnek, természetesen. 

Igen, mindig, anélkül nem hagyom el az otthonom. Megmondom őszintén, nem hoznak különösebben lázba a make-up újdonságok, több okból sem. Egyrészt minimális a készlet, amit használok. Nem kedvelem az erős színeket az arcomon, leszámítva olykor a vörös rúzst, de nem festenék a szememre kéket, zöldet, narancsot, vagy pinket. Általában nude, barna, szürke szemhéjpúdert használok, fekete, vagy barna tust, szempillaspirált, rúzsnak pedig kicsivel élénkebbet, mint a saját szájszínem.

Azokat a termékeket használom általában, amelyeket a cégektől kapok tesztelésre. Ezek nem mindig a legjobbak, viszont mikor megkapok egy pakkot, telis-tele szebbnél szebb holmikkal, akkor lelkesen átnézem őket, mint szarka a kincsesládát, és ezzel én úgy telítődöm, hogy nem veszek még újabbakat, csak nagyon ritkán. Alapozóból még mindig keresem a tökéleteset – a Vichy nagyon tömény nekem, a MAC is (húhaaa), az Astor és a Rimmel könnyed, azokat szeretem. A rúzsom is Rimmel, a tusom Bourjois, a bázisom Art Deco, a szemhéjpúderem Isadora. A körömlakkom vagy VAGHEGGI, vagy OPI, a parfümöm pedig Burberry, vagy Chloé. 

Az alapozókat imádom! Nyilván jobban imádnám, ha nem lenne rá szükségem, de én úgy érzem, hogy nekem kell. Nincs porcelán bőröm, bár azért nagy panaszkodásba sem kell kezdenem szerencsére, de az alapozó mindig magabiztossággal tölt el. Mármint, ha fenn van az arcomon. :)

Szeretem a fekete és a barna színű tust, azt vékonyan szoktam felfesteni, és jöhet egy kis szempillaspirál. Pirosítót és bronzosítót nem használok, ellenben “rózsaszínesítőt” igen, az főleg akkor dobott sokat az arcomon, amikor kifejezetten barna volt a hajam.

Ez is közhely, de életmentő must have a mosoly is.

Csak tanulságképpen mesélem el egy rövidke beszélgetésemet. Egy olasz ismerősöm kérdezte meg tőlem még régebben, hogy tudom-e, miért kedvel? Először azt hittem, hogy a megmosolyogtató olasz akcentusom ejti rabul, de azt mondta, hogy az, hogy mindig mosolygok (ez persze nem igaz). Nem értettem, hogy ez miért olyan nagy dolog, s elmesélte, hogy a magyar lányok, nők, hűvösek, rengeteget problémáznak, nem látják a jót és sokat panaszkodnak. Mindenki viselkedik, mímeli a femme fatale-t, miközben botladoznak a tűsarkaikban és feszengenek a ruháikban, nincs humoruk (Vagy inkább a humort feltételező intellektusuk?!), és rögtön a férfira zúdítják a problémáikat. És (ezek után ráadásul) sehol egy mosoly. Nem mondom, hogy no women, no cry, no make up, more smile, de nem biztos, hogy a legegyszerűbb nem a leghatásosabb. :)